Fülszöveg:
Oscar Wilde klasszikus regényének hőse, a gazdag, gyönyörű és naiv fiatalember, Dorian Gray megszállottja annak a gondolatnak, hogy örökké fiatal és szép maradjon, s ezért még akár a lelkét is eladná. Miután az egyik barátja megfesti portréját, a fiú csak azt fájlalja, hogy az ő szépségét az élet és az idő hamar lerombolja majd, míg a képe örök marad, s azt kívánja, hogy bárcsak ez fordítva lenne.
A fiatalember hamarosan cinikus barátja, Lord Henry Wotton befolyása alá kerül, aki ráébreszti az élet ízeire. Dorian átadja magát az önző és rafinált élvezeteknek, férfiakat és nőket taszít a bűn útjára, majd egyre mélyebbre süllyed, s a züllés minden nemét és formáját megtapasztalja. Az események egyre riasztóbb fordulatot vesznek, mivel nemsokára megtudja, hogy kívánsága teljesült. Legnagyobb csodálkozására ugyanis csak a róla készült kép öregszik. Arca és szeme őrzi az ártatlan ifjú szépségét, a festett arcmás viszont, amelyet gondosan elzárva tart háza egy titkos helyiségében, híven mutatja az idő és a bűn rombolását vonásain.
Ekkor úgy érzi, itt az ideje megváltoztatnia az életét. Hogy teljesen tisztára mossa magát, bűnös múltjának tanúját, a szörnyűséges képet meg akarja semmisíteni…
Általában úgy kezdem az értékeléseimet itt a blogon, hogy ezt a könyvet nem olvastam volna, ha nincs a minikönyvklub, és ez most hatványozottan igaz.
Ezzel a könyvvel sosem szemeztem, sosem néztem ki magamnak, úgy általában a klasszikus könyveket valamiért nagy ívben elkerülöm. Talán a kötelező olvasmányok miatti utálat, vagy mert sosem kötöttem a klasszikus regényekkel szorosabb (sőt semmilyen) barátságot, ezért bevallom nem annyira örültem amikor kiderült hogy ez lesz az októberi olvasmány, de persze valahol kicsit örültem is, mert valljuk be, néha ilyeneket is illene olvasni.
Amikor elkezdtem olvasni a könyvet, úgy nagyjából nem is tudom a 20-30-ig oldalig én nagyon nehezen barátkoztam vele. A megfogalmazás, Hanrynél eleinte nem tudtam eldönteni, hogy komolyan beszél, vagy cinikus, vagy egyáltalán, nem tudtam hova tenni. Aztán szép lassan elindult a történet, és egyre jobban kezdtem "élvezni", bár nem ez a megfelelő szó, mert inkább egyre jobban "elborzadtam", az lenne a jó szó talán.
A könyv olvasása közben vegyes érzelmeim voltak. Van az a rész a könyv eleje, vagyis inkább negyede körül, ahol még csak épp hogy elkészült a festmény, amikor Dorian szépségéről beszélt mindenki, és arról, hogy a szépség igazán, és nagyon fontos. Próbáltam vonatkozó idézetet keresni, de nem tudom hogy pont ez volt-e akkor:
Ha elmúlik az ifjúsága, szépsége is vele vész, és akkor tüstént fölfedezi, hogy nincs több diadal számára, vagy be kell érnie azokkal a nagy győzelmekkel, melyeket a múltjára való visszaemlékezés keserűbbekké tesz, mint a vereségeket.
Lehet hogy nem ez volt az, de azt tudom, hogy miközben olvastam, nagyon elgondolkodtam hogy húú basszus, nekem most aztán tüstént neki kell állnom megint fogyókúrázni, és tényleg, basszus azért fontos hogy jól nézzünk ki.
Aztán, ahogy olvastam tovább kezdtem meglátni az egészben a rosszat, azt, hogy nem csak szépségre törekszik Dorián, vagy inkább Henry nem csak ezt sugallja neki, hanem azt is hogy a szépség mellett legyen kegyetlen, élvezzen ki minden pillanatot de úgy hogy ne legyen baja azzal ha valakit közben eltipor esetleg...(és közben én is kezdtem egyre jobban belegondolni hogy sokkal inkább maradok ilyen mint most vagyok, de ezen az áron sosem akarnék szépséges lenni)
Számomra az egyik Legszörnyűbb rész az volt, amikor SPOILER!! (Jelöld ki ha látni szeretnéd)
Sibyl öngyilkos lesz, és hogy Dorián hogyan próbálja az egészet úgy megmagyarázni hogy közben a végén már úgy érzi, hogy ez így volt tökéletes, így volt a legjobb, mindenkinek. És ez szörnyű hogy nagyjából pár óra leforgása alatt meg tudta magának magyarázni, vagyis inkább Henry magyarázza meg neki hogy ezzel miért is nem kell törődnie, és miért menjen el este operát nézni. SPOILER VÉGE!
Itt be is illeszteném az egyik kapcsolódó idézetet (SPOLIERES, ne olvasd el ha a könyvet sem olvastad még)
Az idősebb férfi tenyerébe temette arcát.
– Milyen szörnyű – suttogta és összeborzongott.
– Nem – felelt Dorian Gray –, nincs ebben semmi szörnyű. Egyike korunk regényes tragédiáinak. Azok, akik játszanak, rendszerint hétköznapi életet élnek. Jó férjek és hűséges hitvesek, szerelmes lények. Tudod, mire gondolok – középosztálybeli erény vagy ilyesmi. Mennyire más volt Sibyl! Ő a nagyszerű tragédiáját élte. Mindenkor hősnő volt. Utolsó este, mikor játszott – azon az este, mikor láttad –, azért volt olyan rossz, mert megismerte az igazi szerelmet. Mikor megismerte, hogy mennyire nem igaz, meghalt, mint ahogy Júlia meghalt volna. Újra a művészet légkörébe távozott.
Ami nagyon furcsa volt nekem még, és végig kísérte a könyvet az a "regényes" szó használata. Nem számoltam össze de szerintem legalább 3 oldalanként egyszer meg volt említve ez a szó. Ha nem többször. Vagy csak nekem tűnt ez fel? Eleinte zavart, de aztán egyre jobban megértettem, és megszerettem ezt a szót ebben a szövegkörnyezetben.
Összegzés:
Örülök hogy elolvastam annak ellenére, hogy őszintén megvallva ha nincs a minikönyvklub, biztosan nem olvasom el. Nehezen indult be számomra, de a végére már szinte faltam a sorokat. Nagyon sok mondanivalója van a könyvnek, és ha belegondolok mennyien vannak ebben a mai világban is így, sőt, talán egyre többen, akik a szépséget találják a legfontosabb, és talán az egyetlen olyan dolognak az életükben, amivel igazán törődni akarnak. Minden más tulajdonság legyen az belső vagy külső, lényegtelen. Sok embernek kéne még egy ilyen festmény, amelyen láthatják hogy hova torzul a lelkük a sok szörnyűségtől, csak az a baj, hogy attól félek Dorianhoz hasonlóan ők is inkább a festményt dugnák el, és nem magukon változtatnának...
